A RÖPLABDA TÖRTÉNETE

Eredete

Amilyen az élet, a röplabdát ugyanazon a főiskolán találták fel, mint a kosárlabdát, néhány évvel később. 1892-ben ugyebár dr. Naismith feltette a magasba a barackos kosarakat, és attól fogva arra dobáltak a labdával a massachusettsi YMCA-suli diákjai. Naismith kollégája és barátja, William Morgan hosszasan tanulmányozta a kosarazást, ám úgy látta, kissé kimerítő középkorú üzletemberek számára, és inkább kitalált egy másik játékot. Mintonette-nek keresztelte el az 1895-ben született sportot, ám a suli egy másik professzora kisvártatva közölte, hogy mivel a labdát röptében ütik meg, a teniszből ismert röptéhez (volley) hasonló módon, miért ne lehetne a játék neve volleyball, azaz röplabda.

Az lett.

A világ sok részére kiterjedő YMCA-hálózatnak hála a sportág hihetetlen gyorsasággal terjedt: miközben Athénben első ízben gyülekeztek az olimpikonok, Japánban már ütötték a labdát a háló fölött, és a többi ázsiai náció is hamar bekapcsolódott. Európába az amerikai katonák hozták el a sportágat az első világháború idején, itt elsősorban a hűvösebb keleti vidékeken lett igazán népszerű. Érdekes viszont, hogy bár a speciális labdát már 1900-ban megalkották, és a szabályrendszer is relatíve gyorsan kikristályosodott (1918-tól már a meccseken hat játékos szerepelt egy csapatban, két évvel később pedig általános elfogadott szabállyá lett az „egy oldal, három érintés” elve), sőt, a játékelemek is igen gyorsan megalapozódtak (a Fülöp-szigeteken már 1920-ban lecsapták a labdát a háló fölött, és nem sokkal később már hátulról készítették elő a támadásokat) – ennek ellenére a nemzetközi szövetség megalakulásáig egészen 1946-ig kellett várni. Igaz, a második világégést követően egyre nagyobb ismertségre tett szert, ma pedig – különösen a strandröplabda gerjesztette extra népszerűségi hullámnak hála – az egyik legnagyobb sportbiznisznek számít valamennyi között.

Olimpiai múlt

Jóllehet Amerikában találták fel, az olimpiai debütáláshoz Japán kellett: a távol-keletiek érték el, hogy 1964-ben a röplabdások is felléphessenek a játékokon; keményen lobbiztak, így sikerült megoldani, hogy a „bemutató sportág” periódust kihagyva azonnal éremért küzdhessenek a röpisek.

Kevés olyan csapatjáték van, amelyet egyetlen náció sem tudott kisajátítani, még rövidebb időszakra sem. Azok után, hogy a szovjetek megnyerték a férfiversenyt és a japánok a nőit – na, azért nem véletlenül folyt az a lobbizás… -, újabb és újabb országok kerültek a csúcsra. Noha az oroszok eleinte nagyhatalomnak számítottak, később fokozatosan kopott a hegemóniájuk: Kuba, Brazília, Kína, valahára az alapító Egyesült Államok, majd Hollandia és Jugoszlávia válogatottjának a tagjai is megfordultak a dobogó tetején.

Verseny, szabályok

Technikailag alighanem a legnehezebb labdasport, hiszen a játék csak addig tart, amíg a labda a levegőben van – amint földet ér, vége a menetnek. Ennek megakadályozása rendkívüli felkészültséget, technikai és helyezkedési képzettséget igényel – cserébe ez az egyetlen a „nagylabdás” műfajok között, amelyben a súlyos hátrány sem jelenti azt, hogy a meccs elveszett. Míg a többi labdajátékban bizonyos különbség kialakulásánál szinte bizonyosan tudható, eldőlt a meccs, itt, időlimit nem lévén, csak a meccslabda eldőlésének pillanatában van vége egy partinak – addig reménykedhet a hátrányban lévő.

Egy röplabda-mérkőzés megnyeréséhez három szett elhódítása szükséges. Egy-egy szett 25 pontig tart, ha ötödik, döntő játszmára kerül sor, ott elég 15 pontot elérni. Megszűnt a régi szabály, hogy pontot csak a szerváló csapat érhet el – 2000 óta minden menet számít. Két pont különbségnek muszáj lennie, nincs plafon, mint régen, amikor 17-ig tarthatott csak egy játszma.

Egy csapat egyszerre hat embert vonultat fel a háló egyik oldalán: három áll elöl, három mögöttük. Miután megtörtént az adogatás, mindenki változtathatja a helyét – ugyanakkor minden pontnyerést követően kötelező módosítani az alapfelálláson. Az ún. „forgás” során az óra forgásával ellentétes irányban odébb kell menni egy pozícióval mindenkinek – ha ezt egy csapat eltéveszti, a hiba pillanatától a hiba felfedéséig akár az összes pontját elvesztheti. A régi, hagyományos forgást ugyanakkor az utóbbi időben megbolondították kicsit: 2000 óta lehetőség van egy libero szerepeltetésére. Ezt többek között azért találták ki, mert a röplabda-csapatok mind inkább kezdtek hasonlítani az égimeszelők gyülekezetére, a 180 centis klasszisok kezdtek kiszorulni a legjobb csapatokból is – a trénerek ugyanis tartottak attól, hogyha az „efféle törpék” a forgás során a hálóhoz kerülnek, képtelenek lesznek hatékonyan sáncolni. Megtartandó a kisebb termetű tehetségeket, létrehozták az új posztot: a libero egy védekező specialista, aki a többiekétől eltérő színű mezben játszik, kimarad a forgásból, csak a hátsó sorban állhat, nem szerválhat, nem sáncolhat, és nem ütheti meg azokat a labdákat, amelyek magasabban vannak a háló tetejénél.

A régi időkhöz képest változás, hogy 1996 előtt a játékosok nem érhettek hozzá a labdához a csípő alatti testrészeikkel – azóta viszont használhatják a lábukat: a legszebb mentéseket ezzel adják elő a legjobbak.

Egy menet szervával indul: nincs második adogatás, ha az adogatás nem jó, az ellenfélé a pont és a szerválás joga. Egy csapat háromszor érhet a labdába, utána át kell ütnie a hálón (azaz a játék átlagos ritmusa ekképp fest: fogadás, feladás, ütés). Ha a labda talajt ér, a menetnek vége. Ha a vonalakon belül ér padlót, akkor a másik térfélen lévő csapaté a pont. Ha a vonalakon túl, akkor az a csapat bukta el, amelynek a játékosa utoljára érintette. Szintén az ellenfélé a pont, ha a labdát a hálótartó oszlop mellett, de a háló tetejének vonala alatt ütik át a túlsó térfélre. Ugyancsak pontvesztéssel jár, ha egy játékos bármilyen szituációban hozzáér a hálóhoz, vagy lábával érinti a félpályán felfestett vonalat. A labda a talajt érés pillanatáig a képzeletbeli térfél hosszanti és szélességi kiterjesztéséről bárhol megjátszható, azaz egy játékos akár a terem végéből is visszaütheti, ha utoléri (szerválni szintén bárhonnan lehet az alapvonal mögül).

Egy csapatban hatszor lehet cserélni egy játszma során – a libero cseréje ebben nem számít bele, őt ugyanakkor legalább egy pont erejéig mindenképpen le kell hozni a szett során. Ha egy cserejátékost cserélnek el ugyanabban a szettben, az később már nem térhet vissza, és nem küldhető be a helyére ugyanaz, akinek a helyére bejött.

A pálya 18x9 méter, a háló 2.43 centi magas a férfiaknál, 2.23 centis a nőknél.

Mindkét nem 12 csapatot vonultat fel, a lebonyolítás pedig a szokványos: körmérkőzés két hatos csoportban, majd mindkét ágról az első négy tovább lép, és a keresztbejátszással indul az egyenes kieséses szakasz.

A STRANDRÖPLABDA

Eredete

Santa Monica Kalifornia egyik legszebb strandja – a húszas években innen indult hódító útjára a strandröplabda, amelyet eredetileg családi időtöltésként míveltek a Csendes-óceán mentén. Nem telt bele sok idő, hogy más tengerpartok is bekapcsolódjanak: egyes tudósítások megemlítik, hogy 1927-re ez vált egy francia nudista kolónia kedvelt szórakozásává. A harmincas években már a tengermentes Csehszlovákia és Lettország homokosabb területein is csépelték a labdát – és ezekben az időkben vált klasszikus tömegsporttá az Egyesült Államokban is, ahol a világválságot követő kissé depresszív korszakban mindenki valamiféle feldobódásra vágyott a keserű hétköznapok után, a strand homokjában.

Az első hivatalos kettő a kettő elleni mérkőzést 1947-ben vívták, persze Kaliforniában, az ötvenes években pedig ugyanitt meghirdették az első körversenyt, melyre százak neveztek, és öt strandon vetekedhettek egymással.

Újabb magasságokba egy elsőrangú ötlet repítette: a röpibajnokságokat elkezdték összekötni szépségversenyekkel, ekkor alakult ki az utánozhatatlan show-hangulat a pályák környékén. 1957-ben az egyik legnézettebb hollywoodi alkotás, a Pizsamafelsők női sztárját választották a strand szépének, aki aztán a torna végén megcsókolta a két férfigyőztest – és innen már csupán egy ugrás volt a mindenség.

S lőn: a hatvanas években a Beatles tagjai is kinéztek a partra, s ha már ott jártak, ütöttek egyet. Kisvártatva Marylin Monroe több filmsztárral egyetemben imádattal nyilatkozott a strandröpiről – John F. Kennedy elnök pedig úgy döntött, ezt megnézi magának. Kiment, megnézte – ezek után a hetvenes évekkel egyetemben beköszöntött az aranykor: a sztárok és az elnök után megérkeztek a szponzorok is, így az évtized végén már profik ütötték a labdát a homokban.

Olimpiai múlt

Bármerre is jár az ember a nyári játékokon, mindenütt érzi az izzadtságszagot. Ha nem konkrét, akkor átvitt értelemben. Feszültség, vibrálás, nagy csöndek és hangrobbanások váltakozása, görcsölő sportolók, iszonyú koncentrálás, fogaknak csikorgatása, zihálás, mosolyszünet, kimerülés. Egyetlen kivétel van: a strandröplabda-pálya. Ez maga a felüdülés, ahol mindig szól a zene, a műsorközlő nem egy kimért hangú úr, hanem egy showman, a közönség hullámzik, a közönség tapsol, és a közönség vizes – merthogy a nyári forróságban időnként végiglocsolják a nézősereget is. De hát ez a strand, ahol napszemüveg és fürdőruha dívik, ahová nem szomorkodni jár az ember, hanem kikapcsolódni.

A sportág 1996-ban debütált, Atlantában, ahol mindjárt az „anyasportág” koronázatlan királya, a strandra átrándult magyar származású Karch Kiraly lett a győztes, partnerével, Kent Steffes-szel. A „normál” röplabdában is olimpiai bajnokságot nyert Kiraly és társa a negyedik körben négy meccslabdát hárítva fordított Kiraly expartnerével szemben – s később már egy pillanatig sem forgott veszélyben a végső sikerük.

Verseny, szabályok

A strandröpiseknél minden kicsit más, hangulatában mindenképpen – még ha természetesen a 24 páros alkotta férfi- és női mezőny tagjai szigorú szabályok szerint mérkőznek is. A pontok megnyerése vagy elvesztése ugyanazon az alapon történik, mint a normál röplabdában, és a pálya mérete is hasonló. Ugyanakkor azon túlmenően, hogy csak két ember alkot egy csapatot, és minimum 40 centi mély homoknak kell fednie a pályát, további különbségek is vannak. A szakág még őrzi a régi szabályt: itt csak a szerváló egység szerezhet pontot, ha a fogadók nyerik a menetet, akkor átszáll rájuk az adogatás és a pontszerzés lehetősége. Az első két szett 21 pont eléréséig tart, a döntő, harmadik 15-ig. Nincs középvonal a térfélen, a játékosok oda helyezkednek, ahová akarnak – viszont ejtés sincs, a labdát meg kell ütni.

Az olimpián mindkét nemben 24 pár áll rajthoz, valamennyit rangsorolják, majd az első kiemelt játszik a 24-ikkel, a második a 23-ikkal, és így tovább. A tizenkét győztes továbbjut, a vesztesek újabb két fordulót játszanak, majd az itt állva maradt négy egység csatlakozik a győztesekhez, és a 16-os mezőny aztán nekivág az egyenes kieséses szakasznak.

(forrás: http://www.sportagvalaszto.siteset.hu/index.php?m=15950)